Lakiteleken hangzott el nyilvánosan, hogy Kádárnak mennie kell

Sinkovics Ferenc

- 2012. szeptember 26., szerda

A találkozó mérföldkő volt történelmünkben, s újra olyan célokról kezdett beszélni a magyarság, mint a nemzet függetlensége

Tanácskozás a sátorban. A többség leszavazta, hogy a szocializmus szó a nyilatkozatba kerüljön (Fotó: Gulyás Gyula és Gulyás János)

Huszonöt évvel ezelőtt, szeptember 27-én rendezték a lakiteleki találkozót. Ez olyan történelmi eseményként él a magyar társadalom tudatában, amely elindította a rendszerváltást. A találkozóról, az ott megfogalmazott célokról, a tanácskozás örökségéről beszélgettünk Lezsák Sándorral, a rendezvény egykori házigazdájával, aki ma az Országgyűlés alelnöke s a Nemzeti Fórum elnöke.

– Hogyan és milyen indíttatásra jött létre a lakiteleki találkozó?

– Egy folyamat része volt. Megelőzte sok olyan kicsi, helyi szerveződés, körökké formálódó kapcsolat, amely egy-egy művelődési ház, könyvtár, egyházi közösség, író vagy éppen folyóirat, például a szegedi Tiszatáj vonzáskörében alakult ki. Ezek természetesen mindig a tűrés és tiltás határmezsgyéjén politizáltak, de épp a határok tágítását tekintették feladatuknak. Ezekben a körökben persze rendszerkritikus beszélgetések folytak, de ritka volt az, hogy magát a rendszert, a szocializmust teljesen elvetették volna. Búvópatakszerű folyamatok voltak ezek, amelyek például Lakiteleken többször is találkoztak, és törtek a felszínre.

– Emlegetik, Lakitelek előzménye a Fiatal írók találkozója volt, amit szintén ön hozott tető alá 1979-ben.

– Lakitelek előzményének kell tekinteni azt a szellemi erjedést is, amely a filmes világban a hetvenes években, vagy az írószövetségben történt a nyolcvanas évek elején. Tény, hogy az évtized végére radikálisabbá váltak a folyamatok és a szerveződések, s ezt a világpolitika történései, például a hidegháború lecsengése, a szovjet rendszer végelgyengülése, Gorbacsov peresztrojkája s nem utolsósorban a lengyel Szolidaritás mozgalom is segítette.

– A Szolidaritás példája volt a legerősebb a hatások közül?

– Fontos volt nemcsak szellemi, de konkrét technikai kérdésekben is. Például a szitanyomatos plakátok készítésében, amivel Balogh László, a közszolgálati média egyik választott vezetője foglalkozott akkor. És ha már a lengyelekről beszélek, akkor meghatározó volt az is, amikor Karol Wojtyla krakkói érseket pápává választották. Rendkívüli erőt adott. Hallgattam a SZER tudósítását arról, amikor pápaként először látogatott Lengyelországba, 1979-ben. Amikor lesétált a repülőgép lépcsőjén, letérdelt, s megcsókolta a lengyel földet. Felállt, és nem csak népének, a világnak, nekem is azt üzente: Ne féljetek! Ez óriási erőt adott. Csak nemrég, a Biblia évében tudtam meg, hogy ez a „ne féljetek” éppen 365-ször fordul elő a Bibliában. Minden napra jut egy. A maira is.

– Merre billent 1987-ben Lakitele­ken a mérleg nyelve, a rendszerrel való kompromisszum vagy a radikális megoldások felé?

– A magyarság esélyeiről szóltak az előadók. Megoldást kerestünk az erkölcsi és a gazdasági bajokra, a nemzetpolitikai válságra. A tanácskozáson különböző véleményeket és lehetőségeket fogalmaztunk meg, elhangzottak olyan radikális gondolatok, mint a többpártrendszer igénye, a szovjet csapatok kivonása, vagy Dénes János elhíresült mondata, amely szerint Kádárnak mennie kell. Amikor ezt kimondta, mindannyiunkon átsuhant egy érzés, hogy lám, ez is elhangozhat, s mégsem dől össze a sátor, a tanyák mögül nem rontanak elő sem a szovjet tankok, sem a munkásőrök. S ettől kezdve mindenki felszabadultabb lett. Aztán idejében jött Bíró Zoltán összefoglalója, remek dramaturgiai tempóérzékkel, és összefoglalta az addig elhangzottak lényegét. Ő fogalmazta meg, hogy szükség van egy olyan közpolitikai fórumra, amely magyar és demokrata!

– Megkereste önt az állambiztonsági szolgálat a találkozó után?

– Nem, mert nem volt erre szükség, hiszen engem már a hetvenes évek óta figyeltek. A lakiteleki iskolában tanítottam, nagyszerű igazgatók irányítása alatt, akik a maguk módján, szelíden védelmeztek. A SZER-ben hangzottak el verseim, aláírtam különféle nyilatkozatokat, tudták rólam, hogyan gondolkodom, de kínosan vigyáztam arra, hogy mindezt ne vigyem be az iskolába. Fölülről sokszor próbáltak belém kötni. Például szakfelügyelők jelentek meg váratlanul  a tanáriban, s azt kérték, hogy mindenki adja elő családlátogatási naplóját. A kollégáim döbbenten néztek. Ennek a naplónak a vezetése előírás volt ugyan, de senki sem vette komolyan. Egyedül tőlem kérték. Bemutattam, naprakész volt. Szakmailag tartoztam ennyivel az iskolának és a kollégáknak.

– Voltak-e viták, belső vitafrontok a találkozón?

– Talán csak akörül, hogy szerepeljen-e a nyilatkozatban a szocialista szó, vagy sem. Ezt a nagy többség elvetette. Azt viszont nem tudtuk, miként lehetne a nyilvánosság elé tárni a nyilatkozatot. Pozsgay Imre azt mondta, ő megpróbálja. Telt-múlt az idő, s úgy nézett ki, hogy nem sikerül. Ekkor nemzetközi sajtótájékoztatót hirdettem meg a lakásomra, mondván, ha másként nem megy, akkor majd így menni fog! Aztán mégiscsak napvilágot látott a nyilatkozat a Magyar Nemzetben, úgyhogy lemondtam a sajtótájékoztatót.

– Mi lett a találkozó után az ott készült videofelvétel sorsa?

– Magamhoz vettem, hogy a nyilatkozat megjelenése előtt senki se mazsolázhasson belőlük. Aznap este a polcra rejtettem a könyvek mögé, gondolván, ott talán nem találják meg a rendőrök.

– Számított rájuk?

– Tudtam, mindennek megvan a maga következménye. És annyira számítani sem kellett rájuk, hiszen a találkozó napján is ott figyelték a faluszéli házunkat, igazoltattak, szondáztattak, ellenőriztek. A találkozó után éjjel ugatni kezdett odakint a kuvaszunk. Na, gondoltam, itt vannak a rendőrök! Felkeltem, s gyorsan, áttettem a kazettát más könyvek mögé. Mégsem ők voltak azok. Aztán újra felkeltem, kivittem, és eldugtam a kazettát a konyhában. No de akkor a feleségemet fogják vegzálni, gondoltam magamban, s kivittem a tyúkólba. Ez már hajnali fél három körül történt. Végül a keresztapámra bíztam, aki Nagyréven befalazta egy pinceszerű veremben. Nem magamat féltettem, inkább a többieket, azt a több mint száznyolcvan részvevőt, aki megbízott bennem és családomban.

– Az interjúkötetében említ egy lehallgatást zavaró készüléket. Mi a fene volt az?

– Egy körülbelül gyufásskatulyányi szerkezet, amit Tollas Tibortól kaptam, lehallgatás ellen. Nem értek az ilyesmihez, de mindegy. Már kezdődött volna a találkozó, amikor szólt az egyik rendező, Bakó Laci, hogy egy zárt furgont fedezett fel a távolban, ott állt három-négyszáz méterre tőlünk. Odamentem a kerítéshez, s kiraktam az oszlopra a készüléket, abba az irányba, ahol a furgon volt. Később aztán azt lehetett látni, hogy a kocsi pozíciót változtatott. Talán megzavartuk, talán nem. A remény is biztonságot adott nekem.

– Milyen társadalmi támogatottság állt a találkozó mögött?

– Még 1979-ben, Korszerű nemzeti önismeret címmel sikerült megszervezni a fiatal írók találkozóját. Ezt követően a sokasodó író-olvasó találkozókon magam is tapasztaltam, hogy erősödik körülöttünk az a szellemi áramkör, amelynek forrása a népi írók mozgalma, a szárszói találkozó és 1956 öröksége. Csoóri Sándorék hosszú küzdelme után létrejött a Bethlen Gábor Alapítvány is, szerveződött a Hitel című folyóirat. 1985-ben Antológia címmel költői estet szerveztünk Lakiteleken, amit én az Európa csendes, újra csendes című Petőfi-verssel nyitottam meg. Zsúfolásig telt a művelődési ház, az egész országból jöttek az emberek. Ez is a támogatottság bizonyítéka volt. Tehát attól nem tartottunk, hogy nem áll mögöttünk senki.

– Maga Lakitelek, vagyis a falu népe mit szólt a találkozóhoz, a nyüzsgéshez, a rendőrökhöz?

– Tanár és osztályfőnök voltam a helyi iskolában, bíztak bennem. Voltak olyan találkozók, amelyeket már nem is a művelődési házban, hanem a saját lakásomon rendeztem. A rendőröket ekkor is odavezényelték, s amint távoztak a vendégeim, megállították, igazoltatták, szondáztatták őket. Egy ilyen éjszakán azonban ismeretlenek betörtek a piactéri boltba. Mondták is a falubeliek, hogy az igazi gazemberek a piactéri betörők, de a rendőrök mégis bennünket piszkáltak. Éreztem magam mögött a lakitelekiek csöndes rokonszenvét.

– A találkozó után felgyorsultak a változások, s ezek mintha meglepték volna az MDF prominenseit…

– Gyors volt a tempó, de az ország gazdasági, pénzügyi, társadalmi helyzete azonnali változásokat követelt. S a nemzetközi színtéren is teljes volt a bizonytalanság. Leomlott a berlini fal, nőtt a feszültség a délszláv térségben, nem tudtuk, mi lesz Csehszlovákia sorsa és így tovább. Ez is lépésre kényszerítette az ellenzéket. Más kérdés, hogy azt a radikális rendszerváltó programot, amelyet magunk között megfogalmaztunk, nem tudtuk érvényre juttatni 1990-ben, mert nem kaptunk kétharmadot a választásokon. Az Antall-kormány kényszerpályára került, jól és rosszul, tette, amit tehetett. A taxisblokád után a szocialista és liberális körök alattomos eszközökkel zilálták szét az MDF-es erőfeszítéseket. Például a reprivatizációt és az igazságtételt szolgáló Zétényi-Takács-féle javaslatot az Alkotmánybíróság elnöke futtatta zátonyra. Ezt csak példaként említem.

– Igen, de miért nem vállaltak kormányzati pozíciókat a lakiteleki atyák, noha a közvélemény ezt elvárta volna?

– 1989 telén azt gondoltam, most már jöjjenek a profi politikusok.

– Nem is voltak ilyenek!

– Ezzel áltattak bennünket. Persze látni lehetett, hogy erős a nyüzsgés, megjelent a siserehad, s egyre több olyan ember került be az MDF vezérkarába, aki karriervágyból érkezett hozzánk, vagy a múltját kozmetikázta, illetve akinek nem volt meg az erkölcsi tartása és a szakmai tudása sem ahhoz, hogy valamilyen tárcát irányítson. Nem tudtunk mit tenni. Lejtőn volt az ország, lépnünk kellett, nem volt idő válogatni. Ha fuldoklik az ember a tóban, s valaki odatart neki egy botot, attól nem kérünk erkölcsi bizonyítványt. Néha már-már úgy éreztem 1990 tavaszán, hogy a felém nyújtott bottal nem segíteni akarnak, hanem ütni.

– Elhalt a sokat emlegetett alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata is.

– Az MDF-en belül két irányzat bontakozott ki még 1989-ben. Az egyik alkotmányozó nemzetgyűlést akart, a másik pedig ellenzéki kerekasztalt. És az akkorra már előtérbe került politikusaink nagy része a kerekasztalra voksolt. Emiatt húzódott hátrébb például Bíró Zoltán, Für Lajos vagy Csoóri Sándor is.

– Folyamatosan kellett volna a lakiteleki találkozóval megegyező szellemiségű találkozókat tartani az elmúlt huszonöt évben. Lenne erre igény, ezt bizonyítja a januári békemenet közel ötszázezer részvevője is.

– A találkozó egyszeri és megismételhetetlen. S megvan a hosszabb távú következménye is. A kétharmados választási győzelem vagy a januári békemenet pedig jelzi, hogy épségben vészelte át az elmúlt két évtizedet az ország jövőjét meghatározó nemzeti erőtér. Egészségesen működik a veszélytudat. Szerte a Kárpát-medencében kisebb-nagyobb közösségek gondolkodnak, dolgoznak, szervezkednek településük, térségük jövője érdekében. Magam is érzékelem, hogy például milyen élénkítő, szervező hatása van a hungarikumok védelméről szóló törvényünknek vagy a Kincsem nemzeti lovasprogramnak. Emögött teljesítmény, minőség és egyéni, közösségi sikerélmény van. Negyedszázad légszomjas állapota után kell a frissítő levegő, ránk fér már a nemzeti sikerélmény.