Hazatérés

Hazatérés

Álláspont

Amikor tegnap megérkezett a hír, hogy a TEK letartóztatta Luke Skywalker hasonmását, derültem egy jót. Aztán – már délután, amikor a részleteket megismertem – elgondolkodtam: valóban annyira vicces, hogy a terrorelhárítók lefegyvereznek egy pisztolynak látszó tárggyal hadonászó gyereket? 
Egyáltalán nem vicces. 

Ebben az ügyben a lényeg a következő: valakik, valahol úgy gondolják, hogy a kétharmad leggyengébb láncszeme a TEK és annak vezetője. Hónapok óta folyik a hecckampány ellenük, pillantsanak csak bele a lapokba, olvasgassák a „baloldali” sajtót. 

Nem szakmai hadjáratról van tehát szó – a szakmához ugyanis érteni kellene –, hanem politikairól, s miután a hecckampányhoz nincs szükség tényekre, elegendő a vicsorgás, arra buknak az unatkozó munkásőrök és blogoló unokáik. 

Régi, primitív – ugyanakkor az értelmiségiek jelentős részére jellemző – önáltatás, hogy ha egy közszereplő méltatást, elismerést kap az újságírótól, akkor az az újságíró szervilis, törleszkedő, és most következik a legborzasztóbb: nem független. 

Vállalva, hogy elfogult vagyok: nagyra tartom és becsülöm Hajdu Jánost. Ő már akkor kiváló szakember volt, amikor a terrorelhárítást még utólagos hullaszedegetésnek gondolták ebben az országban. Nem mindenki tudja, hát megírom: Hajdu a legjobb külföldi helyszíneken tanulta a szakmát, és sehol nem vallott szégyent. Kemény ember, felkészült, intelligens, rátermett parancsnok, jó helyen van nála a magyar terrorelhárítás ügye. 

És nem tévedhetetlen: a sajtótájékoztatón fülbe súgott mondat több mint kínos volt, mondjuk úgy, tökéletesen védhetetlen… 

De lássuk a konkrét vádakat. A miniszterelnök közeli ismerőse. Ez teljesen természetes, másképp nem is lehetne. Akik lépten-nyomon arra emlékeztetnek, hogy Hajdu a Fidesz biztonsági igazgatói székéből került mostani helyére, talán elfelejtik, hogy az efféle munkákat a világ minden részén bizalmi alapon osztják. Tudom, hogy liberális aggyal nehéz felfogni, de terrorelhárításra a legritkább esetben toboroznak újsághirdetéssel munkatársakat. 

Aztán itt a következő, a rendőrök állítólagos ellenérzései. Hajdut és a TEK-et valójában azok nem kedvelik, akik konkurenciát szimatolnak. Furcsa persze, hogy ugyanazok a rendőri vezetők fúrták, fúrogatták a TEK-et, akik hű szolgaként csicseregtek, ha P. Tamás és V. László odacsörgött nekik, hogy erről-arról kellene nekik információ. Szedjenek elő konkrét vádakat a TEK-ről, ha pedig nincs ilyen, akkor szerényebben egy cseppet… Aztán: Brad Pitték hatályos magyar előírást sértettek, azért foglalták le a szállítmányukat. Ami a mostani ügyet illeti: nem mérlegelve – mert nem is kell nekik! –, de szakszerűen, kíméletlenül, gyorsan lefegyverezték a felelőtlen egyetemistát. Legközelebb is ezt kell tenniük.

Soha ne történjen meg, de hol lennének az okos bírálók, ha a Deák tér helyén egyik pillanatról a másikra hatalmas kráter tátongana? A brit és spanyol polgárok már tudják, milyen halottakat húzgálni a sínek közül. Azt se felejtsük, hogy nálunk is felsejlett az iskolai lövöldözés rémképe, és nyilvánvaló, hogy a világ telis-tele van Breivikekkel. 

Százszor, ezerszer is szálljon ki a helyszínre eredménytelenül a magyar terrorelhárítás, ha ez az ára, hogy a tragédiát elkerüljük. 

Milyen mélységesen leleplezi a hazai kórust, hogy a Szíriából hazahozott magyarokról mindmáig azt kérdezgetik, vajon mit kerestek odakint? Nem mindegy? Teljesen nyilvánvaló, hogy előéletük, munkájuk összefügg a következményekkel: bonyolult nemzetbiztonsági, titkosszolgálati ügyről van szó. Ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy kinyomozzuk (úgy látom, sem nekünk, sem a kollégáknak nem sikerült), vagy találgatunk. Fanyalogni a legkönnyebb, egyszersmind a leggusztustalanabb. Mert ezek a magyarok hazatértek, túlélték, köztünk vannak – és bármennyire nem tetszik „odaát”, ez is a TEK felkészültségét, tudását bizonyítja. 

Van egy kanadai újságíró barátom, Scott Taylornak hívják. Tíz évvel ezelőtt együtt jártunk Irakban. Nem sokkal utána ő visszatért a helyszínre, és valahol a sivatag mélyén elrabolta az Anszar al-Iszlám. Megásatták vele a sírját, és közölték, hogy öt percen belül belelövik. Meg is verték többször, hogy egyéb rémségekről már ne is beszéljünk. 

Aztán megúszta, mert honfitársai, a terrorelhárítók megmentették. És Kanadában nem arról csámcsogtak, hogy a Scottot hazamenekítő parancsnok kinek az ismerőse. Minden normális ember örült, hogy épségben hazakerült. 

Hajdu János és a TEK alaposan felértékelődne, ha azok a pattanásos arcú klaviatúrabajnokok, akik most a jó meleg kuckóban osztják az észt, éppen a saját sírjukat ásnák, ásogatnák a csendes iraki éjszakában. Körülöttük öt-hat fegyveres, ujjaik a Tabuk karabélyon matatnak… Gondolom, ilyenkor eléggé magányos az ember. 

Biztosra vehetjük, hogy Hajduék őket is hazahoznák, és ezzel mindent el is mondtam arról, ki hogyan végzi a munkáját.

Szentesi Zöldi László