Pünkösdi békétlenség

Pünkösdi békétlenség  

Kinek ne jutna eszébe pünkösd idején Balassi Bálint egyik legszebb versének néhány sora: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje / Mindent egészséggel látogató ege…”. Hiszen ez az ünnep – „piros pünkösd” – fényes, virágos, olyan, mintha nem is az emberé, hanem a természeté volna, mintha a természet ünnepelné velünk önmagát. Ha az égre néz az ember, a kibomló, virágzó tavaszi földre, a termékeny életet, a teljességet és a békességet érzi ilyenkor. Kár, hogy egészen mást érzékel, ha nem tudja kiszakítani magát egy pillanatra sem az önmaga által folyton kavart, mérgezett és így egyre kevésbé egészséges, egyre betegebb és békétlenebb „emberi világból”. Pedig ezt a pünkösdöt nekünk az idén a magyar sportolók, úszóink díszítették fel érmekkel, aranyakkal gazdagon, s amint az már előfordult velünk néhányszor, zordabb időkben csak ők, a sportolóink hoztak némi fényt és örömöt az életünkbe. Gondoljunk csak például az aranycsapatra, Gyarmati Dezsőék ötvenhatos vízilabdás válogatottjára, Balczó Andrásra, Papp Lacira, sok keserves év nemzeti öntudatunkat gyógyítgató, általuk, teljesítményeik által vigaszt nyújtó szép pillanataira.

Ám ezt a pünkösdi ünnepet másoknak sikerült most megkeseríteniük, mostanság is nehéz időkben, másként, más okokból keserves években tovább keseríteni. A magyar, aki az ünnep előtti napokban nem a hol fénylő, hol az áldott eső ígéretével felhős égre nézett, hanem az újságok lapjaira, aligha tehette ezt ünnepi díszbe öltözött lélekkel. Mit láthattunk a lapokban? Híreket arról, hogy román politikusok megint rajtunk akarják megbosszulni, hogy Erdélyt ajándékba kapták. Most egy nagy magyar író szellemétől félnek, a magyar és székelymagyar szellem feltámadásától, ha Nyirő József hamvai végre hazatérnek Székelyudvarhelyre.

Ennél csak az fájóbb és ocsmányabb, hogy Erdélyben pártpolitikától romlott magyarok is részesei ennek, és hogy itthon, a megcsonkított országban magukat magyartanárnak nevező szellemi csonkítóknak is felettébb tetszik az antiszemita szólam s minden ostoba vád és fanyalgás, ha magyarról van szó.

De lapozzunk, és akkor láthatjuk, milyen szépen kikerekednek a honi talajon, így, pünkösd idejére, a már évtizedek óta itt tenyésző gyűlöletbokrok. A dánielpéterek mára már biztosnak érzik, hogy itt az övék a jövő, már csak néhány mozdulat van hátra: egy kis vörös festék Horthy Miklós szobrára Somogyban, egy kis provokáció még, és rá az otromba válaszok. Méltányosságot ne várjon tőlük senki! Minden, ami egykor a zsidók ellen történt, az Horthy bűne, Teleki bűne, Nyirő bűne, magyarok bűne.

Tények, igazságok nem számítanak. Ezek a hangadók valamit nagyon akarnak, vagy csak valami atavisztikus gyűlölet liheg bennük és árad belőlük, és az sem számít, hogy a következmények itt is, ott is mindig az ártatlanokat sújtják, azokat, akik nem provokálnak, és azokat, akik talán túlságosan is türelmesek, s otrombaságokra nem akarnak otrombasággal válaszolni.

Ha tovább folytatjuk a jó magyar a sajtó szemlézését, találunk egy igazán derűs képet is. Egy Sztojka Iván nevű igen jól táplált bűnöző mosolyog meggyőzően a képről. Bár a kezén a bilincs, talán az ítélethirdetés után vagy annak előtte mosolyog így, mert tudja, hogy csak kis időre vonul a börtönbe, ott kiheveri a veszprémi garázdálkodás, verekedés, emberölés meg az egész korábbi életmód fáradalmait, aztán úgyis folyik tovább az édes élet, mint eddig. Talán a magyar bíróságon mosolyog, s úgy véli, jó oka van rá. Ott volt, amikor Marian Cozmát lemészárolták, másokat életveszélyesen megkéseltek, és valamiképpen ő maga is közreműködött. Román, szerb, horvát, magyar? Neki ugyan mindegy. Ők huszonöten győztek ott, Veszprémben, és ők az erkölcsi győztesek a bíróság előtt is, hiszen cigányok, akik a rasszista magyar társadalom és bírósága áldozatai – pillanatnyilag. Ezt bizonyára tudják Amerikában is. Ám hosszabb távon egészen más a helyzet. Mintha mondaná: itt a tömegerő, itt a testtömeg, a bíróságnak meg vacog a foga, s vacoghat is az enyingi meg a többi magyarnak is. Ő is, társai is biztosak a jövőjükben. Ők legalább optimisták, ha nagyon erősen vérszagú is ez az optimizmus.

Hát így készült Magyarország az idei pünkösdre. Ilyesféléket tálaltak nekünk az ünnepre lelki táplálék gyanánt azok, akiknek mi magunk folyamatosan tálaltuk az országunkat, s kívántuk, hogy érezzék otthon magukat minálunk. Igazán nagyvonalúak voltunk, nagyon liberálisak, nagyon türelmesek. Kezd azonban a békétlenség túlcsordulni a tűrhetőségen, és ha még sokáig elgondolkodunk a társadalmi béke és a liberalizmus meg a jogállam mibenlétén, sok pünkösdölésre nem számíthatunk.

Bíró Zoltán