(H)ollandoznak…  

Minden nyelvben gondot okoz, hogy milyen szabályok szerint vesz át más nyelvekből szavakat, hogyan ejt más nyelveken megalkotott betűszavakat, vagy éppen miként ejti más népek családi vagy keresztneveit. Általában minden igyekezet arra irányul, hogy az idegenből átvevő nyelv igyekszik a saját szabályrendszerét alkalmazni. Ha a magyarban használatos Péter személynevet vesszük alapul, annak számtalan változatával találkozunk a nyelvekben Pietrótól, Petáron és Pedrón keresztül egészen Pjotrig. A középkorban az európai nyelvi sokszínűséget nagyban árnyalta a latin, s a mindennapok szókészletébe sok latin szó keveredett azonfelül is, hogy bizonyos hivatások (orvosok, papok, jogászok) eleve ezt a nyelvet használták munkanyelvként.


A köznyelvben azonban ezek a szavak már magyar ízzel gyökeresedtek meg. Egy századdal korábban az ájer (levegő) vagy a finánc (ma NAV-munkatárs) már nem hatott idegen szóként. Az orosz nyelv is jócskán oroszosított németből, franciából. Elég, ha a német vajas kenyér (Butterbrot) oroszított változatára gondolunk, vagy a francia nevű kölnivíz (odekolon) esetére. Az egyik a német, a másik a francia nyelvből gyökerezett át az oroszba. De rájuk sem lehet ismerni utóbbi formájukban, és ennek nem kizárólag az oroszok által használt cirill betű az oka. A buterbrodiból már csak kevesen gondolnak a német eredetire, de azt is csak kevesen tudják, hogy az oroszok nemzeti italának számító tea (csáj) szó arab eredetű.


Ma éppen az angol nyelv az, ami korábban a latin volt. Valóban rengeteg új tudásanyag először ezen a nyelven jelenik meg. Dominanciája olyan fokot ért el mára, hogy a világ élvonalába tartozó kutatók először nem is anyanyelvükön, hanem angolul adják elő újdonságaikat. Ez nem elítélendő, hanem nagyon is gyakorlatias szempont. Így válik a tudás gyorsan elérhetővé. A mai nyelvek még a betűszavaknak is megtalálják a megfelelő hazai változatát. A spanyol nyelvűek még magával a NATO rövidítéssel is haragban vannak. Saját nyelvükre fordították a szervezet hosszú nevét, és ebből alkották meg saját betűszavukat (OTAN). A sort vég nélkül folytathatnánk.


Nálunk azonban megváltozott a módi. Többé nincs igyekezet, hogy az idegen nyelvi anyagnak megadjuk a hiteles magyar nyelvi formáját. Ezt az igyekezetet újfajta erőlködés váltotta fel. Köznyelvünk formálói inukat szaggatják, hogy a magyarba is pontosan úgy kerüljenek át az idegen szavak, ahogy azok abban az adott nyelvben elhangzanak, és ahogyan azokat ott írják.


Mindjárt itt van elrettentő példának a frissen megválasztott francia köztársasági elnök, Hollande. Ő az oroszoknak Golland, mint ahogy Hollandia is Gollangyia. A korábbi francia elnöknek még kacifántosabb neve volt, lévén magyar származású. Sárközy (vagyis Sarkozy) nevével pedig a franciák sem birkóztak meg. Mivel beletört a nyelvük saját elnökük nevének kiejtésébe, köznyelvileg Sarkót fabrikáltak belőle. A németek meg valamiféle Zárkózit, mert nekik ebbe nem tört bele a nyelvük. A mi „nyelvművelő” médiásaink meg hol az egyik, hol a másik borzalommal próbálkoztak az eredetileg jól kimondható Sárközy helyett.


Most könnyebb a helyzetük, mert ugye Hollande az (H)ollande, mert a franciában nem ejtik a szó elején a h hangzót. És a spanyolban sem. És a magyarban? Úgy tűnik, újabban ott sem. Az efféle megfelelési kényszermajomkodásban világelsők vagyunk, ami kétes hír. Újabban már senki nem akar követni bennünket. A szlovákok még azt sem tűrik, hogy Nagyova Nagyné legyen, ha éppen Nagynak hívják a férjét, ami persze túlzás. A felszínen leleplezhető majomkodás mögött azonban a mélyben lélektanilag elemezhető dolgok húzódnak meg. Akik így majomkodnak, eleve jelezni akarják, hogy ők tulajdonképpen nem is közénk tartoznak, csak éppen tudnak magyarul is – jól, rosszul –, de franciául vagy angolul tudnak igazán. Ők nem ide, hanem amoda fociznak, vegye már észre őket, az Isten szerelmére, valaki. A jelenség rámutat a rendszerváltás lényegére, s jelzi, hogy akik azt vezényelték, nem azok érdekében tették, akiknek Hollande még mindig Hollande, és nem (H)ollande, vagy Sarkozy is Sárközy és nem Sarko, vagy éppen Zarkózi. Nekik az a fontos, hogy a dolgokat Zárkózi és most (H)ollande is értse, és pedig az ő tolmácsolásukban. Idejük a mai napig még nem járt le. Sajnos. Máig is ők „művelik” nyelvünket.


Boros Imre