Hazugság, Kádár-kor a neved!

Michnai Attila- nezopont_online@hetivalasz.huUtolsó módosítás:2012.05.29. - 09:29Létrehozás:2012.05.27. - 10:41

„Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon…”

És nem csak a Magyar Rádióban hazudtak, és nem csupán 1956 előtt, ahogy arról Örkény István, az éppen száz éve született Kossuth-díjas író híres szavai vallanak. A hazugság beleette magát a hétköznapokba, a hétköznapjainkba. Mert a hazugság, az elhallgatás nem csak a szovjet tankok fedezetével hatalomba kerültek sajátja volt, arra rákényszerült a mindennapok embere, közöttük persze jómagam is.

A füllentés, ferdítés, szépítés a gyerekkor velejárója, a felnőttkor elérését egyebek mellett az is jelezné, hogy egészséges lelkületű emberként már igenis vállaljuk tetteinkért a felelősséget, nyíltan, egyenesen. Legelső felnőtt-példaképeim, a szüleim azért is okoztak akkora csalódást, amikor ők maguk biztattak hazugságra, a valóság eltagadására, bármi (általam akkoriban még felfoghatatlan) okuk is volt rá. Hogy tudniillik, próbálták a számba rágni 6-7 évesen, ha az iskolában, netán a párton kívüli, tudományos kutató édesapám munkahelyén, a Télapó-ünnepségen megkérdezik, vagy egyáltalán, szóba kerül, dehogyis járunk mi vasárnaponként templomba, pláne hittanra, meg ministrálni!

Aztán jöttek sorban az újabb esetek, amikor rezzenéstelen arccal szajkóztuk, csupán a béke, a szimpla megélhetés, netán éppen az érvényesülés, szakmai, tanulmányi előrelépés reményében az aktuális szajkózni valót. A kisdobosok, az úttörők tizenkét pontját, a KISZ-tagsággal, az egyetemi felvételi reményével járó marxista-leninista blablát. Miközben, súlyos lelki hasadást okozva generációk sorának, otthon a Szabad Európa Rádióból, szüleink, nagyszüleink elbeszéléseiből egészen más, homlokegyenest ellenkező vélemény fogalmazódott meg bennünk.

Nekem, nekünk jó néhányunknak ezért a minap 100 éve született Kádár János uralmából, rendszeréből egyáltalán nem a viszonylagos jólét, létbiztonság emléke maradt meg sírig kísérően, hanem a felnőtt fejjel, „önként és dalolva" véghezvitt őszintétlenség, hazudozás szégyene.

Talán éppen ez a szégyenérzés az, ami a 23 éve halott egykori főtitkárra visszaemlékezők közül egyeseket, méghozzá tanult, jó eszű embereket arra sarkall, hogy valódi szerecsenmosdatáshoz elegendő bátorsággal nem rendelkezvén, inkább ezt a mostani világot próbálják ama régihez hozzáfeketíteni. Így jelenhetnek meg a Mancs legfrissebb számában a politikusként csúfosan megbukott valamikori történész, Pető Iván tollából az alábbi válogatásban szereplő elképesztő mondatok.

Meggyőződéssel állítja, szó sincs arról, hogy az egykori nómenklatúra a 89-90 előtti politikai pozícióját kapcsolati tőkévé és ezen keresztül vállalkozói, vagyoni tőkévé konvertálta volna, hanem sokkal inkább a Kádár-korban szerzett, kiváló politikai, gazdasági szakértelmük, tudásuk emelte őket az élre. Ám ez a mindennapi tapasztalatainkkal homlokegyenest szembemenő kijelentés csupán szerény bevezetője néhány továbbinak. Példának okáért az olyannak, miszerint Kádárnak, Aczélnak és társaiknak manapság feltámadva egyáltalán nem kellene erőlködniük, hogy a hatalmuk múltához kapcsolt egykori félelmüket a „Horthy-fasizmus, az antiszemitizmus, a faji és etnikai diszkrimináció, a sovinizmus, az irredentizmus" visszajövetelét igazoltnak lássák.

És van még tovább is, igaz, már a szöveg végére illesztett, amolyan, egykor szokásban volt „vörös farokkal", azaz a hosszan és meggyőzően taglalt állítások nyilvánvalóan önvédelmi célból történő, rövid és halvány, utólagos megkérdőjelezésével. Helyhiány miatt a bőséges termésből csupán a legszebb álljon itt a megboldogult Kádár szájába adott, elképesztően primitív álkérdésekből: „Miért volt rosszabb az évente egyszer-kétszer ülésező díszparlament, a rendeleti kormányzás, a törvényeket helyettesítő elnöki tanácsi rendeletek rendszere, mint a törvénygyár, ahol a kétharmados többség többnyire csak a nevét adja az egykori Politikai Bizottsághoz hasonlóan szűk grémiumban eldöntött ügyek törvénybe foglalásához?". 2012 tavaszán, ilyesmit olvasva csupán egy valami juthat eszünkbe, mégpedig orvosért kiáltani.

„Két emberért imádkozom” – mesélte kisebb társaságban valamikor a nyolcvanas évek közepén egy idős néni, akinek közeli rokonát háborús bűnök miatt kis híján kivégezték. „Kádár Jánosért és Ronald Reaganért. Kádár nélkül sokkal elviselhetetlenebb lenne az élet, ha pedig Reagan lett volna az amerikai elnök 1945-ben Roosevelt helyett, itt nem lenne most kommunizmus” – tette hozzá, majd elővette imakönyvéből a két politikus kivágott fényképét.

Szavai jól mutatják azt a társadalmi tudathasadást, amelyet nemcsak a kommunista rendszer – sokan Brezsnyevet, sőt az erdélyi magyarok közül némelyek Ceausescut is visszasírják, ha nem is ugyanolyan egyértelműen, mint a Kis-Magyarországon sokan Kádárt –, hanem a kivételes politikai érzékkel rendelkező, Kádár apánkká szelídült magyar vezető tevékenysége idézett elő a fejekben. A kialakult látszatvilág, az álpolgárosodás, a rendszer legitimitását szolgáló, az országot gazdaságilag is tönkretevő jóléti politika mitológiai magasságokba emelte az elegáns, historizáló bútorok között élő, esetenkénti igénytelenségét puritanizmusként felmutató pártfőtitkárt. Hosszú uralkodása alatt Ferenc Józsefhez hasonlóan apafigurává lett (miközben az apa nélkül felnövő Kádár János számára ugyanezt a szerepet eleinte, a szegedi Csillag börtönben való közös raboskodásuktól az ötvenes évekig a vele csendőrpertuban lévő Rákosi Mátyás, később Hruscsov töltötte be).

A hatvanas évektől kibontakozó új politika egy országot tartott afelől tudatlanságban, hogy Kádár János csupán 1956-tól számított háborús és emberiességellenes bűneinek súlya Szálasi Ferencével vetekedik. A kibontakozó „nyugodt aranykorban” mellékessé váltak a nem szembetűnő vétkek is, a több szempontból zsákutcába vezető téeszesítés, a gazdasági veszteségek kölcsönből való finanszírozása, az egyházak, a különböző marginális ellenzéki csoportok sunyi megosztása és elnyomása.

A Medián 1999-es felmérése szerint Magyarországon a megkérdezettek többsége, nem függetlenül a hatvanas-hetvenes évektől, Kádár Jánost tartotta a huszadik század legjobb politikusának. A Gallup 2002-ben ugyan a nosztalgia csökkenését jelezte, viszont a Medián 2006. augusztusi adatai szerint megint csak Kádár János volt a huszadik század legpozitívabb magyar politikusa. Nem véletlen Ungváry Krisztián történész néhány esztendővel ezelőtti kifakadása: akkora a nosztalgia a Kádár-rendszer iránt, hogy honfitársainknak nem is október 23-át, hanem november 4-ét kellene ünnepelniük.

Az Ifjúság, 2008 elnevezésű, az akkori Szociális és Munkaügyi Minisztérium megbízásából készített kutatás is elgondolkodtató eredményre jutott négy évvel ezelőtt: a 15 és 29 év közötti magyar fiatalok 49 százaléka azt állította – a személyes tapasztalat hiánya ellenére –, hogy Kádár János idején jobb volt az élet. (14 százalékuk egyben diktatúrapártinak is mondta magát.) Ehhez képest még inkább letaglózó az MTA-ELTE kommunikációelméleti kutatócsoportjának nemrég nyilvánosságra került felmérése: a válaszolók alig egyharmada vélte úgy, hogy Kádár János regnálása idején diktatúra lett volna Magyarországon. Nagyjából ugyanannyian, egyharmadnyi megkérdezett állítja azt is, hogy Kádár elárulta a forradalmat. (Elgondolkodtató: ha a már említett Szálasi hasonló eredményekkel harminc évig hatalmon maradt volna, tán ő lenne a főtitkár helyett a huszadik század legnépszerűbb politikusa. Ebben a kontextusban, ha Szálasit helyettesítjük be a „Kádár alatt jobb volt” jelmondatába, nyilvánvalóvá válik – a párhuzam pontatlansága ellenére – nemcsak a szlogen bizarrsága, de megrendítő, sértő mivolta is.)

A Kádár János apoteózisát mutató statisztika több okra is visszavezethető. Egyik a kommunizmus évtizedeiben sok esetben irracionálisan működtetett magyar gazdaság gyors leépülése a rendszerváltás után. Az általános létbizonytalanság, az ország erőforrásainak elfecsérlése nem lett volna szükségszerű velejárója a demokratikus átalakulásnak, hogy mégis ez történt, ez sokakban az új rendszer jellegzetességévé tette az elmúlt két évtized kudarcait.

Másrészről a magyar demokrácia súlyos deficitje elsősorban a rendszerváltozás idejére vezethető viszsza: a politikai szándék hiánya miatt nem alakulhatott ki a magyar demokratikus rend ethosza, amely ha gyógyírt nem is, de némi magyarázatot adhatott volna például a meredek életszínvonal-csökkenésre, néhány drámai változásra.

Pedig nagy szükség lett volna rá. (A Magyar Közvélemény-kutató Intézet rendszerváltás korabeli felmérése szerint például a megkérdezettek többsége a nagy nyilvánosságot nem kapó megtorlás időszakát, az 1957 és 1960 közti szakaszt ítélte a Kádár-rendszer legsikeresebb periódusának.)

Elmaradt Kádár bűneinek a politikai elit ellenzéki és kormánypárti részétől támogatott következetes feltárása. Ez szintén közös bűn – akkor is, ha a felelősség oroszlánrésze az akkori baloldalt terheli. A kommunista rendszer megbélyegzése a legkevésbé sem volt érdeke az akkori, túlnyomórészt posztkádárista hazai sajtónak: munkatársainak nagy része Kádár idején verbuválódott vagy zsigerileg kötődött a szocializmus világához. Nem véletlen, hogy vitriolos publicisztikákban utasították el a boszorkányüldözésnek nevezett felelősségre vonást, próbálták nevetség tárgyává tenni az ezért fellépőket, így Zétényi Zsoltot, akit bűn- és bosszúfelelősként aposztrofáltak a korabeli mainstream médiában. Az esetleges számonkérést többen összekötötték a jobboldali diktatúra veszélyével. Nem maradtak el a hangulatkeltésben az ellenzéki politikusok sem: az igazságtételről szóló Kónya–Pető-vitában Pető Iván cinikusan azzal indokolta az SZDSZ álláspontjának megváltozását, a számonkérés elvetését, hogy pártja nem nyerte meg az 1990-es választást. Jó példája a faramuci helyzetnek, hogy az 1993 januárjában meghalt, nyilvánvalóan tömeggyilkos Péter Gábort sem vonták felelősségre.

Az erkölcsi elégtétel hiánya, a tény, hogy a vétkesek vezető politikusok, gazdasági szakemberek, ügyvédek maradhattak, nem kis részben szerepet játszott annak a hazugságnak az akaratlan vagy szándékos tudatosításában, hogy a szocializmus idején igazából komolyabb bűnök nem is történtek.

Rövid távú politikai érdekek miatt nem mondta ki senki azt az alaptételt, hogy a szabad magyar közéletben a kádári nosztalgia elfogadhatatlan, szalonképtelen. Ez pedig számtalan más okkal együtt vezetett a demokráciába vetett hit erodálódásához, az erős kéz, a mindent elintéző jóságos apafigura iránti vágyhoz. A Kádár-rendszer iránt érzett elvágyódásra tudatos demagógiával építettek a szocialisták, akik elveszett politikai hatalmuk visszaszerzését 1994-ben nem kis részben a már öt éve halott pártfőtitkárnak köszönhették. (Akkor hangzott el egy, a holdudvarukba tartozó közgazdásztól, hogy az első szabad választással, az Antall-kormánnyal kisiklott, még az „Öreg” alatt elindított reformfolyamat most végre révbe juthat.)

„Én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem önöknek, és tudom bizonyítani” – mondta 1989. áprilisi utolsó, összefüggéstelen beszédében Kádár János, akkor már a párt hatalom nélküli elnöke. Aztán felidézte, amikor a pocsolyától ázott cipőben, vékony zakójában megérkezett „először oda, mi úgy hívjuk, Kárpátalja, ők úgy hívják, Kárpát-Ukrajna”. A lelkiismeretével küzdő, zavarodott – néhány hónap múlva halálos ágyához papot hívató – politikus ott, az ülésteremben képtelen volt megnyugodni, súlyos bűneit megvallani.

Ha neki nem sikerült, az utókor már nem is nagyon erőltette. A múlt jótékony elkenése szinte minden közéleti tényezőnek érdekében állt, még az akkori, a kommunista Állami Egyházügyi Hivatalhoz kötődő egyházi vezetőknek is. Ez a mi legsúlyosabb kádári örökségünk.

(Pethő Tibor)